Hiszek magamban, mert nincs más választásom. 

Ha vannak álmaim és céljaim, akkor nincs más lehetőségem. 

Ha én nem hiszem el, hogy képes vagyok rá, akkor senki sem fogja. Sajnos beleestem régen abba a hibába, hogy másoktól vártam el azt, hogy higgyenek bennem. 

Én magam sem hittem el, hogy meg tudom csinálni, de mástól elvártam azt, hogy ő igen. Nem értem, hogyan gondolhattam azt, hogy majd bíznak bennem. Mindig úgy voltam vele, amíg mások nem hisznek bennem, addig én sem fogok. Azt vártam, hogy valaki mondja meg nekem, hogy igenis képes vagyok rá. 

De senki sem mondta.

Ugyan, ki hinne egy olyan személyben, aki azt sugározza magáról, hogy nem képes rá? Miért kellene egyáltalán? 

Nem mondhatták nekem azt, amit szerettem volna hallani, de ez most már egyértelmű számomra is. Akkoriban nem értettem, nem hittem el, hogy egyszerűen senki nem hisz bennem. Már sokszor rosszul is érintett. 

Az volt a probléma, hogy rosszul láttam magam. Kétségbeesetten küzdöttem minden dicsérő szóért, hallanom kellett ezeket. Kerestem saját magamat, az igazi énemet, válaszokat megválaszolatlan kérdéseimre. De mindeközben elveszett voltam. 

De!

Ha valaki éppen tényleg megdicsért, bátorított engem, akkor én elutasítottam. Azt mondtam: "Ááá, nem így van ez". 

Végre megkaptam amiért hajtottam, elértem az akkori célomat, mégis tagadtam az egészet. 

Ha végre valaki kimondta a várva várt mondatokat, akkor szinte próbáltam meggyőzni, hogy ne higgyen bennem, rosszul látja, nekem ez nem menne. 

Az önbizalmam a nullával volt egyenlő, nem sokat beszéltem, mindenből kimagyaráztam magam, elutasítottam ezeket a szavakat. 

Egyre kétségbeesettebb lettem az idő haladtával, már észre sem vettem, ha valaki segítő szándékkal fordult hozzám. Olyan szinten elhitettem magammal a kudarcomat, hogy már nem is akartam mást hallani. Valamiért azt szerettem volna, hogy tisztában legyenek azzal, hogy elbuktam, akkor is, ha ezt csak én láttam így.

Természetesen voltak/vannak emberek, akikről tudom, hogy feltétlen hisznek bennem. Nekik mindig is hálás leszek, minden egyes kimondott bátorításért, és sajnálom azt, hogy nem hittem nekik. Ők is érezték, hogy nem teljesen hittem el, amiket mondtak és ennek ellenére is biztattak. 

Éveken keresztül ment ez így, valójában a középiskolában történt a legelső változás. Talán azért, mert itt már nagyobb a nyomás rajtunk, lassan ki kell választanunk azt, hogy mit is szeretnénk kezdeni az életünkkel, mindenki önmagára szeretne találni.

Vannak szerencsések, akik mindig is tudták, hogy mi lesz belőlük. Valaki még csak meg sem próbálja találni azt, hogy ő mi lesz később, nem is érdekli. 

És ott vannak azok, akik közé én is tartoztam...Kétségbeesetten keresik önmagukat, stílusukat, jövőjüket. 

Nem is tudom már pontosan, hogy hogyan lett bennem akkora elhatározás, hogy egy ilyen nagy változást tegyek meg az életemben. 

Talán azért, mert már elegem volt abból, hogy nem vagyok kibékülve önmagammal, és nem találtam a megfelelő irányt. 

Rengeteg minden történt egy év alatt, de sajnos nem jó dolgok. Nem voltam lelkileg annyira lent még, mint akkor. 

Mai szemmel, már viccesen hangzik, de hálás vagyok azért a napokért. Így tudtam rátalálni önmagamra, így erősödtem meg. Ha nem történtek volna meg, ezek a bizonyos dolgok, akkor ma nem lennék ott, ahol jelenleg tartok. 

Eljutottam arra a szintre, hogy végre társaságban is többet beszélek, olyan ruhákat hordok, amitől magabiztosabbnak érzem magam, és elfogadom a dicséreteket is. Nem utasítom el, nem kezdek magyarázkodni. Egyszerűen megköszönöm. 

Hiszek abban, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem. Tudom, hogy sokan azt mondják még mindig, hogy nem fog menni, de már ezekre sem hallgatok. 

Az egyik kedvenc idézetem, ami tükrözi a jelenlegi valóságot, már-már nevetségesen igaz rám:

"Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható."

Mikor végre évek után elhittem, hogy igenis le tudok fogyni, menni fog nekem, akkor tényleg sikerült. Most először. 

Régebben is próbálkoztam vele, de nem jött össze, bármit próbáltam. És hol volt a hiba? Hogy nem hittem el. 

Képes lettem volna rá már akkor is, csak nem tudtam még róla.

Ezért próbálok minél magabiztosabban a céljaim felé haladni, mert most már tudom, hogy ha elhiszem, akkor valójában menni fog. Ez a kulcsa mindennek, az egész jövőnknek. Az önmagunkba vetett hitünk.

"Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz."